Tükör-kép

"Állítólag olyan vagyok, mint a kezdeti Terminátor: van bennem némi konstrukciós hiba, de csak átmenetileg lelassítani lehet, megállítani nem."

Ha valami, hát ez a bemutatkozásnak szánt néhány szó hűen jellemzi ezt a kedves és jópofa, cinikus és önironikus, végtelenül tehetséges és művészlelkű, szeretetreméltó és sokak által valóban szeretett fiút, Dávidot. Két napja már, hogy elment közülünk - számomra észvesztő hirtelenséggel és érthetetlenséggel - de elfogadni az elfogadhatatlant borzasztóan nehéz, tán nem is érdemes erőltetni. Huszonhét évet mért ki számára a Jóisten - huszonhét esztendőt, amibe Dávid jóval többet pakolt, mint más egy egész emberöltő alatt. Műveit, munkáit nyilván (és remélhetőleg) kellőképpen méltatják majd tanárai, barátai és pályatársai; a mérhetetlen veszteség azonban az ember: ez a mosolygós, mokány srác, aki szégyentelenül ifjúi kora ellenére csodálni való teremtés volt.

Nem ismertem jól Dávidot. Nem voltunk barátok, még csak közeli ismerősök sem.  Nem beszélgettem vele annyit és annyiszor, mint szerettem volna. Mentségemre szolgáljon, azt hittem, egy fél élet áll még előttünk! Soha nem mondtam neki, mennyire kedvelem és tisztelem őt. Talán érezte - nem tudhatom, de legalább bízom benne. Kedveltem azt a csibészes mosolyt a szája szegletében, mely képes volt a legnyomasztóbb napon is vidámságot csempészni az ember lelkébe, imádtam szellemes és végtelenül eredeti megnyilvánulásait és - mi tagadás - végtelenül irigyeltem tőle a kedvességet, amivel mások beszélni bírtak róla.

Dávid nem pusztán remek szakember volt (erről az Egyiptomi Gyűjteménynél valamennyien meggyőződhettünk), de hallatlanul színes személyiség is. Művészi énje a lehető legváltozatosabb kedvtelésekben jutott kifejezésre, s mindezt olyan lelki érettséggel fűszerezte, mely legalábbis nem mindennapos ebben az életfázisban. Tudtuk, hogy jó ideje vívja harcát a kórral, de a megpróbáltatásokat méltósággal viselte, gondjait pedig valami megmagyarázhatatlanul pozitív, életigenlő kisugárzás mögé sikerült rejtenie. Talán ezért történhetett, hogy ez a bizonyos hír váratlanul, felkészületlenül csapott le ránk.

Dávid nincs többé. Azt mondják, nem jön már szembe a folyosón, nem mosolyog, nem "rondítja" az üzenetfalamat emlékezetes beszólásaival. Állítólag fontos, érdemeihez méltó megbízást kapott "odafent", hiszen őt "csak átmenetileg lelassítani lehet, megállítani nem."

Jó munkát, kedves Dávid... Jó munkát!

Rátonyi Dávid János 1985.12.18 - 2012.05.08.

Éppen rágódom rajta:

Douglas Preston - Lincoln Child: A megtalált ereklye

Olvasmányok 2012-ben:

Leslie L. Lawrence: A villogó fények kolostora I-II

Carl Sagan: Broca agya

Kunt Ernő: A halál tükrében

Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége

Lőrincz L. László: A föld alatti piramis I-II

Lőrincz L. László: A piramis gyermekei I-II

Frei Tamás: A bankár

Stephenie Meyer: Twilight - Alkonyat

Alekszandr Polescsuk: A pergamen titka

Arthur C. Clarke: A gyermekkor vége

Stephenie Meyer: New Moon - Újhold

Albert Einstein: Hogyan látom a világot?

Cormac McCarthy: Nem vénnek való vidék

Dömötör Tekla - Kákosy László (szerk.): Mai népi hiedelmek

Umberto Eco: A tökéletes nyelv keresése

Stephenie Meyer: Eclipse - Napfogyatkozás

Bartos Erika: Anna, Peti és Gergő: Annakönyv - A kezdetek

Berta Péter (szerk.): Halál és kultúra - Tanulmányok a társadalomtudományok köréből I.

David van Reybrouck: A populizmus védelmében

Szeifert Natália: Láz

Csokorba szedni sem könnyű, mi minden voltunk mi már. Rosszarcúak és idegenszívűek. Bolsik és kommunisták. Legfőképp nemzetidegenek, hazaárulók, idegenszívűek. Újabban (amint azt tegnap olvashattam) minden, ami a normálistól eltér. A jelző, a metafora változik ugyan, de a szemantikai mező azonos marad: mi kirekesztettek vagyunk. Szerintük.

Szerintük mi gyűlöletkeltő csőcselék módjára viselkedünk, ahelyett, hogy a nemzeti összefogásban feloldódva az ország felemelkedését ünnepelnénk. Mert ez az, amihez jogunk van. Szó nélkül eltűrni minden megaláztatást. Jogunk van csendben maradni, otthon ülni és nyelni. Engedelmesen. És milyen igazuk van! Hiszen túlnyomórészt élni és boldogulni vágyó emberek lennénk csupán. Semmi több – igaz, ennél semmiképpen sem kevesebb!

Több mint egy évtizede megadatott a jog, hogy megértőek legyünk Orbán bandájával szemben. Jogunkban állt megpróbálni elfogadni őket, megmagyarázni viselkedésüket, jogunkban állt bizonyos tekintetben felmenteni őket némely cselekedeteik után. Jogunkban állt mindenkor és minden körülmények között defenzívnek lenni. Jogunkban állt szégyellni magunkat, amiért a kokárdát nem degradáltuk a pártpolitikai véleménynyilvánítás szintjére, és jogunkban állt egyetérteni azokkal a hangokkal, akik 2006 őszének zavargásaiban csak az ütleget szenvedő vétlen fideszeseket látták meg. Ellentmondani vagy finomítani már nem állt jogunkban, ellenben jogunkban állt mindezt magunkban tartani, jogunk volt kimondatlanul „nemzetárulónak” lenni.

Most csodálkoznak a Hölgyek és Urak. Akik az „elmúltnyócév” alatt mással sem voltak elfoglalva, mint a társadalmi feszültség magvainak elhintésével, a másként gondolkozók stigmatizációjával és az utcai félelemkeltés eszköztárának kihasználásával. Nem tudják, hogy a „mifélénk” a legveszedelmesebb. Amelyik hallgat, tűr és felad, látszólag vég és korlátok nélkül, bármennyit. Ám jó, ha emlékeznek: a legnagyobb durranással az a pezsgő nyílik, melyet belülről már elemi erővel feszít a szénsav. Márpedig ez a dugó már mocorog. Mocorog mind az 5-8 ezer dugó, akiről Szíjjártó miniszterelnöki szóvivő ma reggel említést tett, bár felénk azt a számot úgy ejtik: SZÁZEZER!

Békés, boldog karácsonyt minden kedves blog-olvasónak!

A bohóc lassan körbefordult a fenyőágon. Megpróbálta megfeszíteni törékeny mellkasát, hogy mélyen magába szívhassa a lucfenyő kellemes illatát, de festett üvegteste makacsul ellenállt, mint mindig, minden évben 1984 óta, amikor egy finom asszonyi kéz első ízben akasztotta őkelmét a szúrós, ragacsos ágra. Halk sóhajra futotta csak, s egy lemondó kézlegyintésre. Igyekezetét a szomszédos ágakon díszelgő gömbök fojtott kuncogással szemlélték.

Te is csak dísz vagy, üvegből, mint mi - súgta oda egy makkszem, ki világoszöld kalapot viselt peckesen - elfogadhatnád már végre.

A bohóc szóra sem méltatta, pedig a makkocska volt az egyedüli a mennyezetig érő karácsonyfán, aki idősebb volt nála. Ugyan, mit tudhat ő, csak egy makk, nincs szeme, orra, szája, benne nem dobog üvegszív, nincs karja és lába, hogy melengesse az alsóbb ágon megnyújtott rózsaszín gyertya fickándozó lángocskájánál. Csak egy oktondi makk! Nem érzi a hiányt, nem érti, mitől üresek mostanság a karácsonyok. Hiszen nem is látta még önmagát! Így morfondírozott a bohóc, s segélykérő pillantást vetett a szomszédos ágon himbálózó hóember felé. De a hóember hallgatott, mindössze pocakját nyomta ki kissé, üres tekintetéből a bohóc nem olvasott ki mást, mint az önnön szépsége felett érzett büszkeséget.

A bohóc, csakúgy, mint társai, a gömbök, csengettyűk, angyalkák és ilyen-olyan figurák, csupán két hetet dolgozott egy évben. Valójában nem egy rossz állás - elmélkedett a bohóc - egyáltalában nem megerőltető, csak hát szörnyen unalmas. Bizony, mialatt törékeny barátai egymás felé fordulva, puha vattába burkolózva aludták véget nem érő álmukat, a bohóc gyakran felébredt, csillámból szőtt pillája meg-megrebbent a papírdoboz mélyén. Egy darabig a tovatűnt karácsonyok felett merengett, hogy mi volt, hogy milyen is volt, amikor az ünnep még gyermek kacagásától volt hangos, mikor törzse köré még parányi ujjak fonódtak, és minden élt és lüktetett, nem volt megállás sosem.

Közel harminc karácsony állt mögötte, s ezalatt a bohóc látott már eleget. Kezdetben a fenyő felső ágain szokott trónolni, onnan figyelte a népes családot, nagyapót és a mindig mosolygó nagymamát (akik egyik karácsonykor mintha egyenesen megduplázódtak volna!), az egyre nagyobb pocakot eresztő, harsány nevetéséről híres édesapát, a dús, fekete, göndör fürtökkel hadakozó, szépen hímzett blúzában sürgő-forgó, vezénylő tábornokként mindent kézben tartó édesanyát. És persze ott volt a fiú. A gyermek. A bohóc őt kedvelte a legjobban, s úgy érezte, a gyermek is szereti őt. Minden a kisfiú körül forgott. Mintha még ezek a bamba függők is csak neki akartak volna tetszeni. És egyik karácsony reggel (talán 1986-ban?), amikor az édesapa magasra emelte a kisfiút, hogy közelről csodálhassa meg a csillogó-villogó üvegcsodákat, a bohóc belemélyedt az ámulattól elkerekedett szempárba, és akkor hirtelen meglátta bennük önmagát! Furcsa, utánozhatatlan érzés volt, s valami, aminek addig a létezéséről sem tudott, megmozdult az üvegtesten belül, s ütemes dobogásba kezdett. A kisfiú elhitte őt, a bohóc pedig hitt a kisfiúban, elhitte neki, hogy több ő, mint szépre formázott, festett üvegbuborék. Életre kelt, s az lett az első közös karácsonyuk, a csoda pedig újra és újra megismétlődött az elkövetkezendő években.

Mikor mentek félre a dolgok? - tűnődött a bohóc, de a választ ő sem tudta. Apránként, szinte észrevétlenül illant el a karácsonyi igézet, mintha valamelyikük óvatlanul nyitva felejtette volna az ünnep ablakát. Az ünnepek furcsán csendessé váltak. Igen, megfogyatkoztak - emlékezett vissza a bohóc. Elébb az öregek maradtak távol, majd egyik éven az apa nélkül gyújtottak gyertyát. A bohóc mindebből semmit sem értett. Hova tűntek ezek az emberek, mi lett vélük? - kérdezte önmagától. Ők is leestek és eltörtek, mint az Micimackóval történt múlt januárban? Vagy egyszerűen rájuk unt a kisfiú, s azóta nagymama, nagypapa és apuka is vattába csomagolva alszik egy méretes doboz alján?

Egyik évben aztán a fenyő is új helyre költözött. Más színű falak, székek és asztalok közé. Csak édesanya és a fiú állt meg a fa előtt, komolyan, s szinte csak egy pillanatra. A fiú, ki egyre kevésbé tűnt kicsinek, s a szeme sem nevetett már úgy, mint régen. Nem zárta ujjait a bohóc törékeny tagjai köré, nem simogatta, nem nevezte nevén, tekintete is csak átsiklott rajta futólag. Olykor-olykor egy kislányos arc tűnt fel a fiú oldalán - a bohóc őt nem ismerte - de ezen kívül semmi nem változott. Maradt a csend és a hűvösség. A doboz mélyén a bohóc kezdetben folyton arról ábrándozott, hogy a következő karácsony más lesz. De nem lett, s egy idő után az izgatott várakozás átadta helyét a beletörődésnek.

Így köszönt be, halkan és óvatosan, az ezévi ünnep is. A bohóc lassan körbefordult a fenyőágon. Befelé nézett, a fenyő törzse felé, hol nem volt más, csak tűlevél és még több tűlevél. Halk sóhajra futotta csak tőle, s alig hatolt el tudatáig a fellobbanó kanóc neszezése, a Csendes éj megszokott akkordjai. S akkor hirtelen ismerős érintés csiklandozta meg a derekánál. Ügyetlen, tapogatózó, de gyengéd érintés, melyhez hasonlót nagyon rég nem érzett. A parányi ujjak óvatosan kifelé fordították őkelmét, s a bohóc belebámult a tágra nyílt, csillogó mélykék szempárba. "Bojóc" - suttogta egy hang, és a kis figura megpillantotta saját tükörképét. Fémesen pattant valami az apró üvegtestben. Ez lett az első közös karácsonyuk. A bohócé és a kislányé...

December 20.

Christopher Moore: Biff evangéliuma

Biff vagyok. Igazából Lévi, de szólítsatok csak Biffnek. Jézus (ó, pardon, Jozsua, de leginkább nékem Jozsó) barátja. Vagyis inkább haverja. Annak a lököttnek, aki fejébe vette, hogy ő a zsidók Messiása. Most éppen kétezer éve hogy meghaltam, de egy roppant korlátolt agyú angyal felélesztett poraimból, hogy írjam meg majd' harminc évnyi barátságunk kalandos történetét. Nem panaszkodom, igazi könyvsiker lett, púposra tömhettem zsebemet, s igazán élveteg életet élhetek ebben az új világban Mari (vagyis Mária Magdolna) oldalán. Lassan beavatom őt a Káma Szutra valamennyi izgalmas pozíciójába, mit keleti utazásom során ismerhettem meg, és igazán nem panaszkodhatom, Mari nagy hévvel vetett bele magát a tanulásba. Jozsó sem haragudna érte, jól tudom. De hát minek is tépem a számat, mindezt már leírtam nektek egyszer.

Tudjátok, meglehetősen furcsa ez a mai világ. Látom a tévében, hogy Jozsóból mekkora sztár lett, igazi celebritás! Ki gondolta volna ott a Golgotán, mikor leemeltük törékeny testét a keresztről, hogy így látom majd őt viszont. Na persze, akkor olyannyira be voltam tojva, hogy gondolkodni sem bírtam, csak azon pörgött az agyam, miként húzom majd fel azt az átkozott, hitvány Júdást az első utamra kerülő fára. Jaj, emlékeztek, mi volt? Én nem szívesen teszem. Még mindig sajognak a csontjaim, ha arra és az azt követő pillanatra gondolok! De mindegy, most már itt bizsereg alattam ez a frankó kis masszírozó matrac, bal kéz felől egy pohár Henessy konyak, szóval, nincs okom panaszra. Csak ez a csodatévő-gyógyító uborkafej ne üvöltene itt a tévében Jozsó nevével takarózva. Micsoda egy világ?!

Egyébként Jozsó nem is hasonlít arra a fószerra, akit itt áhítattal imádnak. Sem külsőre, sem természetre. Polgártársaim ájtatos tekintettel merednek holmi fakereszten csüngő meggyötört testre, nekem pedig csak a kemény ökle jut eszembe, amivel bivaly nagy gyomrost volt képes adni, akárhányszor az anyjáról beszéltem, akire ti, modern kor szülöttei azt mondtátok volna: "valódi MILF,!" vagy legalábbis a konszolidáltja, hogy "igazán jó bőr!".

Raziel, az a kupánvágott angyal, aki mostanában felcsapott kiadónak és az írásaimat szerkesztgeti az Agave-nál, azt mondja, sokan megbotránkoztak, mikor elolvasták a történetünket. Nem átallották azt mondani, hogy istenkáromlás! Mit tudnak ezek?! Jozsó bizonyára mosolygott volna csak rajtuk - vagy éppen mosolyog is fent, atyjának jobbján ülve, ahogy Raziel meséli. Mit kell azon fennakadni, hogy a Megváltó elsősorban ember volt? Ízig-vérig. És ráadásul jó humora is volt, másképp el sem tudott volna viselni engem. Na ugye! Meg rámsütötték, hogy a pénz reményében csak kitaláltam utazásunkat a távol-keleti kultúrák birodalmában, jetistől, kolostorostól, jógistól és cuzámmen mindenestől. De hát ott voltak ezek a szapora nyelvűek? Én igen! Én vele voltam azokban az időkben, melyekről a Bibliát jegyző, zavarosfejű, plágiumkirály evangelisták írásai csak hallgatnak. No. Hát, így megyen ez. Nem bosszankodom, elvégre, mint mondottam, legalább a zsebem teli van.

Raziel a minap azt javasolta, kellene egy kis promó a második kiadáshoz, de hát én csak egy tanulatlan zsidó vagyok (igaz, a kung fu viszont nagyon megy!), mégis mit vár tőlem? Na, mindegy, gondoltam, ez a pár sor is megteszi nektek és azoknak, akik még nem olvasták az én evangéliumomat. (Különben, Mari is írt egyet, de aztán úgy döntöttek az Égi Harsona kiadóban, hogy inkább regény formában, Danielle Steel álnéven jelentetik meg. Éppen most ültetik át televízióra, bár, ahogy hallom, korhatáros lesz.) Mivel lassan kiürül a konyakos poharam, csak annyit üzennék innen, a bizsergő matracom közepéről, hogy olvassátok el Biff evangéliumát, ha kíváncsiak vagytok a Megváltó valódi történetére, ha le akartok számolni a bennetek szunnyadó bigott vallásossággal, s cserébe néhány derűs órával ajándékozlak meg benneteket. Én, Biff, ki Jézus gyermekkori barátja voltam...

Történt, hogy egy Sosemvolt ország fővárosa, Humburg, abban a megtiszteltetésben részesült, hogy a nemzetek közös megegyezése alapján náluk helyezték el az emberiség legféltettebb kultúrkincseinek egyikét, a híres első századi Bertoni-kódexet, benne Szélesvölgy első, s mai napig egyetlen részletes leírásával. "Vigyázzatok rá, s kezeljétek bölcsen" - így szólt az üzenet Humburg lakóinak. Egy idő után, azonban, a humburgiak furcsán kezdtek viselkedni: a kódexre magára roppant büszkék voltak, ám a vigyázó őrök gyakran söralátétnek használták, s nem riadtak vissza attól, hogy díszes bőrkötése felett cigarettázzanak. A nemzetek képviselőinek aggódó kérdéseire pökhendi válaszokat adtak, "ez Humburg belügy" - hangoztatták, s a restaurátoroktól megtagadták a beutazási engedélyt.

Történt, hogy egy nap a humburgi polgárok között komoly nézeteltérés bontakozott ki a teveápolás szakszerű módja kérdésében. A probléma, nevezetesen hogy jobbról balra vagy balról jobbra kell-e kefélni a szőrt a teve ülepén, erősen megosztotta a sosemvolti lakosságot, így rövidesen a kódex őrei is két szembenálló csoportra oszlottak, s kezdeti szóváltásaik hamarost nyílt civakodássá fajultak. Egy nap megtörtént a baj. Erős felindultságukban a kódex felett egymást szapuló és rángató őrök csoportjai nem vették észre, hogy a pótolhatatlan érték lángra kapott egy földre hulló cigaretta kósza parazsától. Elébb a kötés, majd a finom lapok kezdtek izzani, széleiktől indulván falta a fekete pernye a szépen rótt tiszta oldalakat. "Tűz van!" - kiáltotta az őrök egyike, s megijedvén a sűrűsödő füsttől, szélesre tárta a csarnok ablakát. Nosza, több sem kellett a szélnek, végigsüvítvén a tágas termen, végigzongorázott a kódexen durva ujjaival, és tízesével tépte ki kötéséből a drága lapokat. Vitte a szél az írást, s vitte vele ki kultúrtörténetünk egy felbecsülhetetlen értékű darabját, hogy darabjaival hintse be a környező utcák kövezetét.

Humburg megdöbbent, majd kétségbeesett. A szörnyű veszteség okozta döbbenet azonban perceken belül buzgó tenniakarásnak adta át helyét. Még aznap megjelentek a Kwitteren és a Lacebookon a fotók Humburg lelkes polgárairól, akik a kódex egy-egy megviselt, félig megégett árva lapjával fényképezkedtek, mit az utca porából emeltek magukhoz, s a fotók feliratai nem kis büszkeséggel kürtölték világgá: "Íme, mi humburgiak mentjük a kultúrkincset!".

A történet végét nem ismerem, a krónikás ezen a ponton letette tollát. Egyetlen kérdés maradt még megválaszolatlan:

Most akkor jófejek ezek a humburgiak?

Hmm? Szerintetek?

Trackback: Tüzet fogott Egyiptom leggazdagabb könyvtára és archívuma

(A kép természetesen csupán illusztráció)

December 15.

Charles Dickens: Karácsonyi ének

Bah, humbug! Hogy nem múlhatnak el az ünnepek a Karácsonyi ének nélkül! - dohogna magában az idősödő Ebenezer Scrooge, már ha valós alak lenne, s megérte volna a dickens-i mű páratlan népszerűségét. S valóban, kevés karácsonyi klasszikust ismerek, mely ily' nagy számban és változatban került volna feldolgozásra, mint A Christmas Carol. A filmadaptációk spektruma a Disney-féle rajzfilmtől a Bill Murray által sikerre vitt Szellemes Karácsonyig terjed (hogy tényleg csak a végleteket említsem), de - s talán ezt kevesebben tudják - a fösvény és hideglelkű Ebenezer karaktere köszön vissza a Kacsamesék Dagobert bácsijából (eredeti nevén Scrooge McDuck) is. Az én szívem szottya mégis az 1999-ben televízióra forgatott változat Patrick Stewart-tal a főszerepben, melyet évekig megtartott ünnepi műsorán az akkor még Hallmark nevet viselő csatorna. A David Hugh Jones rendezte film minden korábbi próbálkozásnál sikeresebben őrizte meg s vitte vászonra a regényből sugárzó ártatlan és naiv bájt, melynek tüzénél 1843, a regény elkészülte óta tengernyi szív melegedhetett át.

Pedig (s tegyük most kezünket szívünkre) a Karácsonyi ének elég butuska történet, afféle műmese a hideg és kiürült lélekről, mely örömmel és az élet szeretetével telik meg egy kalandos, borzongató és misztikus látomássorozat nyomán. (A tartalmi ismertetéstől jelen esetben talán nyugodtan eltekinthetünk.) A titok nyitja minden bizonnyal abban rejlik, hogy - tisztelet a kivételnek - az év során mi magunk is egy picit Ebenezer Scrooge-ok vagyunk. Az esztendő vége, s különösképpen a karácsony ünnepe az önvizsgálat, a magunkba mélyedés, a számvetés időszaka. Mit tettünk, s mit tehettünk volna másképp? Mivel és milyen önző érdekből okoztunk szomorúságot szeretteink szívében, s vajon hová, merre vezet az út, melyen morózus hangulatban lépkedünk? Ebenezer Scrooge-nak csoda, három szellem közbenjárása kell, hogy  újra felfedezze lelkének elfeledett ifjúkori szépségét, hogy lássa önmaga pillanatnyi rútságát tükröződni a mások szemében. Nekünk, olvasóknak talán az is elegendő, ha végigkísérjük főhősünket azon a bizonyos mágikus éjszakán. Egy próbát biztosan megér.

Nálunk évek óta az adventi asztalra kerül Dickens regénye. Idén az olvasáson már túl vagyok, jöhet a film. Lemezt be, lejátszó izzítva, ééééééés: play!

December 14.

Fekete István: Régi karácsony

Szerencsés voltam szüleimmel: sokáig hagytak pancsolni a karácsony misztériumában. Számomra még akkor is angyalkák játszották a mennyei postás szerepét, s a fenyő szúrós ágaival maga a Kis Jézus bíbelődött, amikor társaim a mindentudók fölényességével meséltek a közös fadíszítésről és ajándékcsomagolásról, s csupán szájuk szögletéből integetett felém a gúny apró kis mosolya. Nevetséges lehettem? Talán. Szégyellni való? Visszagondolván, bizonyosan nem. Legszebb karácsony estéim köszönhetem a gyermeki ártatlan hiszékenységnek. Ráadásul, kisvárosi lurkóként az ablak előtt tovasikló szán csengettyűszava vagy az ablakokból áradó gyertyafényes ünnepi derű még valóság volt, megfogható, nem csupán irodalmi giccs. A tovaillanó évek először a havat tüntették el, majd cilindert húztak a misztikum és meghittség varázsára is, mely lassan átadta helyét a megszokásnak, a karácsonylás gyökerét vesztett, üres rituáléjának. Ahogy soványodott a gyermekkor szelleme, úgy hízott bennem jó kövérre a vágyakozás a régmúlt karácsonyok iránt.
Minden könyvbarátnak, ki hasonlóképp érez, becses ajándék lehet Fekete István novelláinak gyűjteménye. A rövid történetek nemcsak visszaadnak valamit nagyapáink karácsonyainak soha vissza nem térő hangulatából, de a részévé válás illúziójával is megajándékozzák az olvasót. Érdemes odafülelni Sinkó Ferenc szavaira:

"Az elmúlt esztendők hosszú sorában, valahányszor felmerült a kérdés a szerkesztőségben, mit is adjunk karácsonyi számunkban olvasóinknak, a legelső, amiben gondolkozás, vita nélkül mindnyájan egyetértettünk, az volt:
– Természetes, valamit Fekete István tollából. S mikor a telefon megcsendült kérő szóval az író budai lakásában, az ő első szava is az volt:
– Természetes, hogy adok."

Ki hozzájut, javallom, olvassa apránként a könyvet. Hagyja, hogy lassan szürcsölve a történetek átmelengessék belsőjét, mint az átfagyott embert a bögre forró leves. Huszonhat novella, huszonhat szép történet a képzeletbeli irodalmi karácsonyfán. Megéri leülni alája!

December 10.

József Attila: Tél

Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hogy melegednének az emberek.
Ráhányni mindent, ami antik, ócska,
Csorbát, töröttet s ami új, meg ép,
Gyermekjátékot, - ó, boldog fogócska! -
S rászórni szórva mindent, ami szép.

Dalolna forró láng az égig róla
S kezén fogná mindenki földijét.
Valami nagy-nagy tüzet kéne rakni,
Hisz zúzmarás a város, a berek...
Fagyos kamrák kilincsét fölszaggatni
És rakni, adjon sok-sok meleget.

Azt a tüzet, ó jaj, meg kéne rakni,
Hogy fölengednének az emberek!

December 6.

Dsida Jenő: Kalendárium szonettekben

December

A Gyermek dícsérete

Ti már nem hozhattok jóhírt nekem.
Ami jó van, magamtól megtaláltam
az erdőkben, hol sok-sok este háltam
- s keresztelő Jánosként hírdetem.

Most járok hóban és halálra váltan,
ám ez számomra boldog kínt terem;
a hófuvásban gyakran hirtelen
csak térdre hullok: Gyermeket találtam!

Goromba ágak az arcomba vernek,
de én megyek tovább, egy kis haranggal
viszem a drága hírt az embereknek:

Bennem van, íme, csengő és harangdal
és bennem van a legnagyobb, a Gyermek -
a fényes jászol s valamennyi angyal.

Köszönet illeti @natalie-t, aki megajándékozott ezzel a gyönyörű költeménnyel.

2011. december 5.

Székely András: A betlehemi éjszaka a művészek szemével

Különleges, hamisítatlan karácsonyváró hangulatot idéző könyvet tart a kezében, aki fellapozza a Székely András válogatta A betlehemi éjszaka a művészek szemével című, lenyűgöző festészeti remekekkel gazdagon illusztrált albumot. A szerző rövid és közérthető nyelven írott tanulmánya az örök témák egyikének, Krisztus születésének motívumával foglalkozik – elsősorban történeti és vallástörténeti szemszögből, a legendás események egymásutániságát megtartva. A kisded Jézus világra jöttét illusztráló festmények önmagukban is élvezhető remekek, hála annak, hogy Székely András minden egyes képet alapos magyarázattal látott el. Az album sajátos ízét adja továbbá, hogy a téma bemutatásakor messzemenően hazánk képtárainak kincseire támaszkodott

Merle Malevil című regénye az emberi civilizációt megsemmisítő globális katasztrófa utáni  időket vizionálja, mégis óvakodnék párhuzamot vonni közte és a ma oly' divatos antiutópiák, azaz disztópiák között, álljanak azok az irodalmiság bármely magas fokán. Merle több szempontból nézve is érdekes kísérletbe kezd: a nukleáris csapás pusztán ürügy, külső kényszerítő körülmény, szabálykönyv egy hatalmas léptékű társasjátékhoz, melynek bábui egyedi úton haladnak, néha csoportosan, alkalomadtán maguk kegyetlen útját járva, a végső cél, az emberi társadalom fenntartása és újrateremtése felé. A szituáció alkalmat adott a szerzőnek, hogy kellő finomsággal boncolgasson olyan kardinális kérdéseket, melyek az emberi lét, vagyis az emberhez méltó létforma alapvetései közé tartoznak.

A történet ugyebár egyszerű, s mivel a cselekmény fő motívumaival maga a fülszöveg is megismerteti az olvasót, nincs ok hallgatni ezek felől. Jórészt a véletlennek köszönhető módon vészeli át egy kis csoport Malevil kastélyának borospincéjében a mindent felégető atomcsapást. Egyéni tragédiájukon, saját fájdalmaikon felülemeli őket a továbbélés ösztöne és a fennmaradáshoz szükséges fundamentumok megteremtésének kényszere. A malevili közösség elébb önnön lehetőségeivel és korlátaival ismerkedik meg, majd ráébred arra, él még ember a pernye borította föld színén. A továbbiakban a közösségeknek egymáshoz illetve a nyers, ösztönvezérelte barbár külvilághoz fűződő viszonya a mag, melyből a történések apránként kicsíráznak, majd szárba szökkennek.

Merle csodálatra méltó ügyességgel tágítja a regény horizontját. Lépésről lépésre haladunk, látószögünk kezdetben a sorsára hagyott, elkeseredett ember, majd saját kis életközössége, míg végül eljutunk a közösségek egymás mellett élésének, valamint a hajdani világ tagozódását idéző közösség a közösségek hálózatában felállásához.

A történetfűzér a malevili közösség vezetőjének, Emmanuel-nek a visszaemlékezésén keresztül bomlik ki; elbeszéléseihez a fő karakterek egyike, Thomas fűz széljegyzeteket és magyarázó betoldásokat. Tűz és víz a két ember, kit a kölcsönös tisztelet és a másik megértésének vágya fűz mégis egybe elválaszthatatlanul. S itt elérkeztünk ahhoz a ponthoz, hogy néhány szót ejtsünk a regény szellemiségéről.

A Malevil arra készteti az olvasót, hogy maga döntsön és ítéljen egy sereg morális problémában. Minden adott ahhoz, hogy belehelyezzük magunkat a poszt-apokaliptikus idők emberének helyzetébe. Minden tekintetben. A történet elvileg a jelenben (Merle jelenében, pontosabban 1979-ben és az azt követő években) játszódik, ám a civilizáció pusztulásával az olvasónak - s mint kiderül, gyakorta maguknak a szereplőknek is - folytonosan emlékeztetni kell magát, hogy nem a sötét középkorban járunk. Komoly intés ez a ma embere számára, aki hajlamos megfeledkezni arról, hogy nem a naponta lejegyzett dátumból fakad a fejlettnek és modernnek vallott életforma. A földből és állataiból tengődő, férfiak uralta közösség állandó konfliktusok színtere, bár ezen konfliktusok zöme jellemzően magában az emberben dúl. Miképpen változik meg a birtoklás fogalma? A tulajdoné? Hogyan viszonyuljanak egy közösség tagjai egymáshoz, ahol hat férfira jut két nő? Mit kezd egymással két szélsőséges ideológia és világnézet, az ortodox kommunista és a vallásosan elkötelezett? Mire képes a hit, ha kérges nyelv prédikál róla? Szabad-e ölnünk, elvennünk mások életét, ha ezzel saját magunkat mentjük meg az éhhaláltól? Szabad-e, ha a másik ember vétke mindösszesen az, hogy éhes? Feljogosít-e bárkit is egy szélsőséges élethelyzet arra, hogy más egyének szabadságát a végletekig korlátok közé vonja? Íme, néhány a terítékre kerülő dilemmák közül.

Merle minden egyes sora voltaképpen egy metafora, a fő karakterek esetenként neveikben hordozzák sorsukat és végzetüket, így különösképpen a vezéralkat Emmanuel (neve a héber "velünk van az Isten" kifejezésből származik) és a materialista. magába húzódó, örök szkeptikus Thomas, Kétkedő Tamás apostol szerepének hordozója.

A regény olvasásának minden pillanata gazdagabbá tett - így vagy úgy. Lenyűgözött a szerző sokoldalúsága is, hiszen rövid idő alatt ez volt a harmadik mű, amit tőle olvastam, ám a könyvek rokonsága csupán a fedélen olvasható Merle névre szorítkozott. Remek brand! - motyogtam magam elé, majd lassan ráhajtottam a hátsó borítólapot...

Kereszty András: Fáraó a XX. században. Anvar Szadat egyiptomi elnök élete

Kereszty András 1974 és 1980 között a Magyar Távirati Iroda és a Népszabadság közös kairói tudósítójaként tengette életét Egyiptomban. Csakúgy, mint újságírói pályájának megannyi küldetéséről, a Nílus partjáról is úgy tért vissza, hogy élményeit és megfigyeléseit kivételes éleslátással és olvasmányos módon tárta a nagyközönség elé - immár nem zezgő újságpapíroson, hanem szépen szerkesztett könyvek formájában. Ennek a kairói hat évnek lett gyermeke az elsősorban a fiatalokhoz címzett, önmaga életébe is bepillantást engedő "útleírása", mely az editori keresztségben A szkarabeusz napja címet kapta, illetve egy politikai mélyelemzés a gyarmati sorból kiemelkedő, önmaga nemzeti tudatára ébredő Egyiptom belső vívódásairól.

A piramisok országa ezekben a napokban is saját terhe alatt nyög. A 2011. január 25-én kitört forradalom, mely a sok évtizedes nyomorúságból fakadó elkeseredettségtől fűtve söpörte el Mubarakot és fiait, az elmúlt napokban második felvonásához érkezett. Nyomasztó híradások borzolják az ember kedélyét, ha a Tahrír téren dühöngő erőszak képeit szemléli, miközben az a kérdés is ott kering a fejében: vajon a társadalmi megosztottság ezen fokán egy gazdaságilag alaposan megrokkant ország miképpen vélekedik saját jövőjét illetően?

Miközben ezeket a sorokat pötyögöm, Egyiptomban kinyitottak a szavazóhelyiségek, hogy kezdetét vegye az elhúzódó, meglehetősen komplikált parlamentáris választások első felvonása. Miképpen, milyen sikerrel, ténylegesen befolyásoló erővel bíró eredménnyel-e, az bizony kérdéses. Mint ahogy kérdéses az is, sikerül-e biztosítani azon polgárok biztonságát, akik a Tahrír tér megatüntetése helyett/mellett a választási részvétel mellett döntenek. Meglátjuk...

A közelmúltban nekem szegezett kérdésekből nyilvánvalóvá vált, milyen sokan állnak némileg értetlenül az egyiptomi történések előtt. Az ő figyelmükbe ajánlanám jó szívvel Kereszty Andrásnak Szadat elnök életútjáról írott könyvecskéjét. Senkit se tévesszen meg a könyv témája, mely Nasszer hatalomra jutásától a Szadat ellen 1981-ben elkövetett merényletig követi végig Egyiptom modern történelmét; az idejétmúlt eseménysorozat mögött egy ma is érvényes hatalmi berendezkedés, egy jól körülhatárolt séma körvonalai rajzolódnak ki. Egy helyzetképé, melynek egyes szereplői még mindig a politikai színtér figuráinak számítanak. Példaként említhető a kissé misztikus homály fedte Muzulmán Testvériség mozgalma, mely állítólag Szadat meggyilkolása mögött állt, s mely napjainkban a Mubarak utáni Egyiptom legbefolyásosabb politikai erőjévé nőheti ki magát.

Ezeknél a részleteknél azonban sokkal többet mondanak az olvasó számára azok a sorok, melyek egy életpálya ívét rajzolják fel, Szadat elnökét. Szadat karrierje tökéletes példázata mindazon "furcsa" vonásoknak, amiket az ún. "keleti típusú demokráciák" magukon viselnek. Például azt, hogy nincs. Mármint demokrácia. Csak az uralkodói megjelölés változik, cserélődik fáraóról elnökre, az autokrácia és a személyi kultusz öles léptekkel rohan felemészteni a rendszer frissítését és átformálását célzó erőfeszítéseket. Miben volt erős Szadat? Hogyan foglalhatta el a karizmatikus és erős vezető Nasszer után egy ilyen ellentmondásos, saját korábbi körei által sem igazán tisztelt és komolyan vett katona az elnöki széket?

Aki elolvassa Kereszty András könyvét, nemcsak ezekre a kérdésekre kap választ. A finomkodástól mentes, szándékos távolságtartással megírt jellemrajz segít megérteni, miért olyan ez az ország, amilyen, s mi történik éppen most a Nílus völgyében, amiből hozzánk jóformán csak a gumilövedékek csattanásai jutnak el.

Vigyázat, spoiler veszély!

Egyszóval, jól seggberúgnám a szerzőt, ha most itt állna előttem. Komolyan. Honnan merítette Merle a bátorságot, hogy így fejezzen be egy könyvet. Vagy kissé pontosítva: hogy NE fejezzen be egy ilyen könyvet? Nem mondanám, hogy érintetlenül hagynak a sok értelmezési dimenzióval bíró történetek, hogy ne lelnék örömet egy írásban, mely messze túlmutat önmagán - nem, nem erről van szó. Merle olyan magasba löki a drámai feszültséget, mely - bár a cselekmény vitathatatlanul eszköz csupán, nem maga az üzenet - nem maradhatott volna oldás vagy katarzis nélkül.

Sajnálattal írom ezt, mert a Madrapur egyébiránt egy zseniális mű. A ki tudja hová és mi célból tartó repülőgépen (repülőgépen?) egymásra utalva, szoros összezártságban az emberi hitványság hús-vér szobrai vívják ádáz harcukat percről percre, óráról órára. Ki rút, ki sznob, ki szexuálisan eltévelyedett, ki mohó és csaló, ki rasszista, ki Jezabel, és így tovább. A teljes bizonytalanság, a jövő fokozatos elvesztésének érzete előbb vagy utóbb mindenkit megfoszt felvett homlokzatától, a külvilágnak szánt szereprepertoárjától. Marad a lényeg, ami kevésbé csillog, fényét veszti, nyers és durva. Kinek éppen milyen. A hely és az idő szándékos behatároltsága ellenére a találó jellemábrázolásokra épülő történet minden, csak nem unalmas. Vonzza a szemet, lapról lapra stimulálja az agyat, ujjadat hozzáragasztja a lapszélhez. A történet pedig szinte könyörög a színre vitelért. Tökéletes darab készülhetne belőle.

Aki nem olvasott még Merle könyvet, talán ne a Madrapurral kezdje. De idővel mindenképpen kerítsen rá sort. Ne hagyja ki. A végén bosszús lesz, de ne hagyja ki.

Ha egyszer magad is éppoly tanácstalanul üldögélsz majd egy könyv felett, mint most én, azzal a szorító érzéssel a szíved táján, hogy úgy kikívánkozna belőled valami szép, helyénvaló, találó és főképpen eredeti, de hiába, nem megy - nem megy, mert át- és megélni a regényt egy dolog, s szavakba önteni a rád gyakorolt hatását, az valami egészen más -, szóval, ha úgy érzed, szólnod kell róla, de nem kívánnál ismételgetésekbe, uram bocsá' plagizálásba bocsátkozni, próbáld ki az alábbi, nagyon egyszerű módszert: gondolatban fogd meg jól a könyvet, dobd fel a magasba akkora hévvel, hogy lapjai szertehulljanak, a visszahulló papírosokból ragadj meg találomra kettőt-hármat, s futtasd végig szemedet a rajtuk feketélő szavakon. Amit ott olvasol rajtuk, az a könyv Tebenned, az vagy Te a könyvben.

Hopp..., sssssssss, meeeegvan! Lássuk, mi áll rajtuk.

Aureliano-k, José Arcadio-k, Remedios-ok, Amarantá-k és Ursulá-k kusza szövevénye Buendía, Buendía, Buendía

homlokkereszt

féktelen, mohó ölek és disznófarok

sárga virágok és sárga pillangók

földevő, mésznyaló Rebeca

denevérszárnyú kabátban

mindig hétfő van

égbeemelkedő Remedios

Nagyjából egészéből így nézhet ki a regény lenyomata rajtam. Ha választanom kellene vagy lehetne, hogy a latin prózairodalom eme gyöngyszemének mely vonása nyűgözött le leginkább, talán azt nevezném meg, amit a szaknyelv mágikus realizmusnak hív. Márquez mesteri módon, teljesen sallangmentesen vegyíti a csodás, meseszerű elemeket az egyébiránt teljesen realista világábrázolásába. Részben innen, ebből nyeri a mű azt a képességét, hogy bármelyik pillanatban képes meglepni az olvasót, s mindezt úgy, hogy a hagyományos humoros vagy drámai eszközökkel nem kíván élni.

Jó választás volt, hasonlókat kívánok mindenkinek!

Gabriel García Márquez: Száz év magány

Írói tálentuma és nem mindennapi felkészültsége okán minden évben egy alkalommal hátradőlök képzeletbeli karosszékemben, hogy átadjam magam egy Passuth könyv élvezetének. Idén - talán nem is véletlenségből - a Megszólal a sírvilág című regényét emeltem le a könyvespolcomról, s felajzott kíváncsisággal vegyes jóleső borzongással gondoltam az előttem álló órákra, napokra; láttam magam elvarázsolva Passuth finom, szublimált nyelvezetétől, mely segítségével lélekkel tölti meg a pontos és tényszerű történeti vázakat, és vártam a revelációt, mely különösképpen olyankor éri az embert, ha az olvasott történet saját birodalmának tartományain viszi őt keresztül, s a beavatottak tudásával szabadon szemlélődhet, vizsgálódhat, olykor-olykor pedig magára, társaira vagy éppen jeles epizódokra ismerhet.

Most már elmondhatom, a Megszólal a sírvilág bizonyosan nem tartozik a legsikerültebb Passuth regények közé. Népmesei motívumokra épülő műmese ez, mely mindvégig szorít, kényelmetlenül feszül az olvasóra, mint száradás közben a vázra húzott nedves bőrdarab. Itt is, ott is kidugnád kezedet, feszíted a ponyvát lábikráiddal, érzed, hogy nem így és nem úgy kellene történnie, de nincs menekvés, köt a lejegyzett szó - és persze tagadhatatlanul köt a történések izgalmas láncolata, mely kezedet folytonos lapozásra készteti. Ugyanakkor a temérdek ismeret, mit Passuth regényébe beleszőtt, s mely egy kurtábbra fogott régészeti kalauznak is dicséretére válna, sem képes ellensúlyozni az író egy súlyos mulasztását: Sirató Imrének, a pusztai kisbojtárból világlátó, nemzetközileg jegyzett archaeológussá emelkedő szőke, kékszemű fiatalembernek a története izzadtságszagú és hiteltelen. Minden festéstől vagy cirádától mentes vaskerítés, mely pusztán a tények és gondolatok megregulázására alkalmas, vele azonosulni bajosan lehet.

A néhol tárgyszerűen száraz, leíró részek, mely egy-egy kultúra tárgyi emlékeinek köréről árul el hasznos és ámulatra késztető dolgokat, egyszersmind a régészet romantikus ideáját ültetik el (vagy táplálják) az olvasóban, ami a mű erősen antagonisztikus vonása. Az elképzelés, miszerint a megalapozott régészeti ismeretek bármely kultúra földjén azonnal szárba szökkenni képesek és gazdag eredményeket teremnek, pontosan olyan hamis illúzió, mint a hettita főváros romjainál megtartott nemzetközi régészeti konferencia képe: ilyenkor lepleződik le az író, aki "elképzelt" események "elképzelt" rendjét tárja az olvasóközönség elé oly módon, mintha számukra a reális, ám nehezen megismerhető világ egy szeletkéjét kínálná kóstolásra. Szándékosan nem megyek bele olyan részletekbe, melyek a regényben elmesélt (és művelő célzattal a szakszerűség köntösébe bújtatott) feltárások menete, hiszen még úgy vélhetné valaki, hogy felesleges szőrszálhasogatásokba bocsátkozom, pedig akadna mondanivalóm, nem is kevés. Viszont igazságtalan lennék.

Mert hogy a Megszólal a sírvilág egy jó könyv. A kritika leginkább a többi Passuth művel való összevetésben állja meg a helyét. Manapság, amikor a kulturális kormányzat szintjén, rendeletileg deklarálják, hogy a pillanatnyi parciális gazdasági érdekek oltárán feláldozhatók - sőt, feláldozandók! - a múltunk milyenségéről árulkodó régészeti emlékek, nem venném zokon, ha minél több ember kezében megfordulna ez a könyv. Hogy megértsék, mit üzen a régészet, mivel ajándékoz meg mindannyiunkat az archaeológia tudománya, hogy a régész nem a nagyberuházásokat meghiúsító akadékos figura, hanem az a valaki, aki tálcán kínálja számunkra önazonosságunk lényegét. Mert a csontkupacok a sírok mélyén mi vagyunk. Te és én...

Donald A. Wollheim: The Secret of the Ninth Planet / A kilencedik bolygó titka (in Robur 7, 1985)

Hogy is harangozta be George Lucas az új Star Wars trilógia nyitó epizódját? "Every generation has a legend" - ez a betűsor ragyogott fel a Baljós árnyak első trailer-ének kezdő képkockáin. Nos, amint a Csillagok Háborúja (szigorúan saját kezűleg kiszínezett!) képregényei egy folytonosan táguló fantáziabirodalom Nagy Bummját jelentették sokunk számára, akik a '80-as évek elején élték meg szellemi ébredezésüket, a sci-fi novellák terén valamiért és valahogyan, ki tudja mi okból és mi végett, de Donald A. Wollheim A kilencedik bolygó titka c. írása vált gyermekkorom egyik emblematikus olvasmányává.

Szeretek nosztalgiázni, csak időm nincs rá. Ez már a vénülés csalhatatlan jele volna? Meglehet. Bárhogyan is légyen, de amikor alkalmam nyílott rá, hogy egy kellőképpen felszerelt antikvárium s némi anyagi ráfordítás segítségével újra összerakjam teljes gyűjteményemet a legendás Robur magazin köteteiből (egykoron ezektől külső kényszer hatására kellett megválnom), pillanatnyi kétség sem merült fel, hogy ne A kilencedik bolygó titkával kezdjem a sok kiváló novella újraolvasását. A megelevenedett gyermekkori emlékképek hatása alatt, a rám váró gondtalan szórakozás ígéretével nedvesítettem meg ajkam, mint egy pályát tévesztett szatír, és hirtelen ötlettől vezérelve emeltem a tétet: olvassuk csak ezt a remek novellát most szimultán, s az egyébként kiváló magyar fordítás mellé tálaljuk köretnek az angol eredetit.

Persze a történet ezúttal is olyan véget ért, mint máskor. Mint például amikor az ember harmincöt évesen leül a tévé elé, s arra számít, hogy Nils Holgersson Márton lúd hátán tett csodálatos utazása heteken át tartja majd izgalomban őt magát, s az egész munkahelyi kollektívát - és aztán mégsem; vagy mint amikor felnőtt fejjel napokon keresztül azon morfondíroz, hogy mi volt olyan baromira izgalmas egy Willy Fogg-ra keresztelt cilinderes oroszlán föld körüli útjában, vagy hogy miért szereltetett mindenki villogó fénysort Skodájának hűtőrácsa elé, miközben a képernyőkön a göndör mellszőrzetű Hasselhoff barátunk egy beszélő autó társaságában aprította a rosszfiúkat.

Természetesen, nem azt kívánom bizonygatni, hogy A kilencedik bolygó titka egy rosszul megírt, gyermeteg történet lenne. Távolról sem! Inkább rá- mintsem lebeszélni szeretnék bárkit is, hogy belekóstoljon a sci-fi irodalom hőskorának jellegzetes varázsát hordozó műbe. Gondoljunk csak bele, a novella 1959-ben jelent meg nyomtatásban. Szabad-e csodálkoznunk akkor, hogy a történet magán viseli a hidegháború, a fegyverkezési verseny, az amerikai és az orosz űrprogram őrült tempójú vetélkedésének lenyomatát?! Lehetett-e pusztítóbb fegyver az emberi elme, s így a sci-fi író fantáziája számára, mint az atom- és a hidrogén-bomba ilyen-olyan variációi? Miért is számított volna túlzásnak az elméleti fizika forradalmi elméleteinek fényében, hogy az embert évtizedeken belül antigravitációs hajtóművek repítik a Naprendszer bolygóira, s még azon is túl? S miképpen vélekedett akkortájt a tudományos közvélemény a közeli planéták lakhatóságáról, amikor javában dúlt a vita a Mars-csatornák körül?

A kilencedik bolygó titka, mely voltaképpen egy pszeudo-trilógia egyik története, mindazoknak garantált szórakozást fog nyújtani, akik szerettek gyermekek és fiatalok lenni, s még nem felejtették el ma sem, hogyan is kell azt csinálni.

Kíváncsi vagy, miért állítják egyesek, hogy túlságosan is elmosódott a határ szépirodalom és lektűr vagy szórakoztató irodalom között? Hogy miért hangzik el alkalomadtán, hogy a "könnyű" műfajt színvonalasan művelni minden, csak nem könnyű? Hogy a sci-fi vagy a thriller az irodalomnak nem szükségszerűen inferior ága? Hát, kedves olvasó, első lépésként vedd akkor kézbe Stephen King alábbi kultikus művét, és készítsd fel magad lélekben...

Az Az (amúgy már önmagában is szenzációs ez a deiktikus címválasztás!) mindenekelőtt egy roppant vicces könyv. Csúfot űz olvasójából. Mert hát milyen beteg, horrorisztikus történet kíván négy számjegyű oldalszámmal jellemezhető terjedelmet? A válasz nem várat magára túl sokat: éppen csak három-négy fejezeten kell átrágnunk magunkat, hogy megértsük, az Az jóval több, mint gyermeki énünk rettegett szörnyűségeinek életre keltésével operáló olcsó horror-sztori, vagy mint egy kuloulrofóbia-szakkönyv. Ez (vagy Az?) kérem, társadalomkritika és szociometria a javából. Aprólékos, a legapróbb részletekig kidolgozott. Benne egy álmos, végtelenül provinciális, ám elfojtott múltjában fulladozó amerikai kisváros képe tárul elénk, megfűszerezve az emberi én atavisztikusan vérszomjas ösztönrendszerével, hamis érzelmi szálakon függő, elcseszett családokkal és persze a kiskamasz lét minden szörnyűségével, mely önmagában is eléggé riasztó, nem kell hozzá még vér és húscafat is.

Rendkívül jó megoldás az idősíkok összeolvasztása, hogy a történések láncolata a gyermekkori visszaemlékezések és a felnőttkori jelen párbeszédében bontakozik ki. s így halad fej fej mellett egészen a záró epizódig. Stephen King kifogyhatatlan írói ötlettárát példázza, hogy a múlt és jelen összefonódását a fejezetek egymásba úsztatásával is hangsúlyozza: a megkezdett, majd az időskála más szegmensében lebegő következő fejezet első szavaival teljessé váló mondatok egyben a feszültség fokozásának hathatós eszközei. Az író teremtő erejét tükrözi, hogy története mindvégig következetes, s nem túlzás azt állítani, hogy világos kozmogóniai rendszerbe ágyazott.

Senkit sem szeretnék megfosztani az élvezettől, aki még nem olvasta az Az-t, így hát óvakodok attól, hogy konkrét motívumokról regéljek, rébuszokban beszélni pedig csak üres fecsegés lenne, tehát beszéljen maga helyett inkább a könyv: kellemes borzongást kívánok!

U.I.: hiányérzetem egyedül akkor támadt, amikor a nőiességének tudatára ébredő Beverly Marsh sajátos módszerrel pecsételi meg a hat fiúval való összetartozását, s kiderül, hogy én nem vagyok közöttük...

Se szeri, se száma azoknak a kultúra és felsőoktatás kapcsán tett megnyilatkozásoknak, melyektől az utóbbi időben feláll a szőr az ember hátán. Van nékünk királykisasszony Hoffmann Rózsánk, aki minden alkalmazott nyelvészeti szaktudását latba vetve érvel az angol háttérbe szorítása mellett, van brumimaci Szőcs Gézánk, aki amikor éppen nem alszik, genetikai alapon kívánja tisztázni a magyar nyelv rokoni kapcsolatait, s persze van egy tuti megmondóemberünk vitéz pókerman Demján Sándor személyében, aki felsőoktatási vízióival szereti elkápráztatni a nagyérdeműt - s ami még ennél is rosszabb: tanácsokat ad miniszterelnök úrnak az egyetemi oktatási rendszer átalakításával kapcsolatosan. Tekintettel arra, hogy néhány nappal ezelőtt a Corvinus Egyetemen tartott ünnepi beszédében ismét szívének kedves metaforáját, az "egyiptológust" rángatta elő - korántsem hízelgő kontextusban - a megszólítottság ürügyén magam is szeretnék néhány megjegyzést tenni, viszontválaszul.

Mert hogy is fogalmazott Demján:

"Van ma Magyarországon olyan terület, amit egész egyszerűen nem lenne szabad oktatni. Képezzünk ki évente két egyiptológust, kultúrantropológust vagy két drámatörténészt, mert nem kell több ebbe az országba - de őket a legjobb külföldi egyetemekre küldjük és ott tanuljanak. Ez a legolcsóbb Magyarország számára, nem pedig felesleges diplomát adni. Mérnök kell, fizikus kell, jó tanárokra és orvosokra van szükség - én ezeket támogatom. Ha egyszer majd lesz olyan, hogy csak két drámatörténészt képzünk ennek az országnak, szívesen finanszírozom a külföldi tanulmányukat - mondta Demján Sándor." (Privát Bankár)

"Demján Sándor szerint azonban vannak olyan területek, amelyeket Magyarországon egyáltalán nem szabad oktatni, de ezek között nem jogász és közgazdász szakokat említett példaként. "El kell küldeni azt a két embert - mondjuk két egyiptológust, drámatörténészt vagy kultúrantropológust - a legjobb külföldi egyetemekre, mert ez a legolcsóbb Magyarország számára" - mondta arra utalva, hogy ezen szakok fenntartása szerinte fölösleges." (Napi Gazdaság)

Ne legyünk igazságtalanok, s szögezzük le az elején, hogy bizonyos dolgokban Demjánnak igaza van. A magyar felsőoktatás valóban ezer sebből vérzik. Rossz alapokon nyugszik a finanszírozás, s bizonyos területeken tagadhatatlan a minőségromlás is, az oktatás és az oktatói kar illetve a hallgatói állomány színvonalának markáns süllyedése - ezzel még azok is tisztában vannak, akik soha nem fogják ezt nyilvánosan elismerni. Abban is egyetértek Demjánnal, hogy az arányokon változtatni ildomos, bár a módszer és a végeredmény tekintetében nézeteit osztani már nem vagyok képes. Volt szerencsém oktatói minőségben részt venni az egyiptológiai képzésben is, bármikor aláírom, hogy valóban felesleges egyidejűleg hatvan emberkét erre a tudományra képezni, amikor a szakma felvevőképessége szinte a zérushoz közelít. Készséggel elismerem és tisztelem továbbá Demján úr mecénási tevékenységét, elsősorban azért, mert ebben nem sok követőre talált multimilliárdos társai között. De maradjunk csak az elhangzottaknál, és jobb, ha az ember a szűkebb pátriáján belülről kiáltja vissza: "Sándor, tudja Ön, hogy mit beszél?"

Az az attitűd, mely az "egyiptológust" a haszontalan, demjáni szóhasználattal a "szerencsétlen" ember metaforájává alacsonyította, nem újdonság. Ismétlődő példája volt ez az előző kormány hetyke liberális gazdasági miniszterének is, aki megvallotta a közvetlenül nem forintosítható kutatási területek, így a kultúra és művészet állami támogatásának szükségtelenségét, minket pedig megvető ajakbiggyesztéssel méregetett - "Ugyan mi szükség van erre?" - amikor megtekintette (magánemberként) a kairói Egyiptomi Múzeumban (!!) nyíló magyar (!) régészeti kiállítás előkészületeit. "Orchidea-szak" hangzott fel innen-onnan, konzervatív és szabadelvű emberek szájából. És most itt áll megint Demján Sándor, hogy ex catedra kijelentéseivel vonja kétségbe létezésünk és munkánk értelmének jogosságát. "Sándor, tudja Ön, hogy mit beszél?"

Sándor, tisztában van-e Ön azzal,

- hogy szavaival egy több mint száz éves múlttal bíró diszciplínát igyekszik stigmatizálni, miközben meghirdetett pusztulásával a magyar tudomány és kultúra sokszínűségére mérne újabb csapást?

- hogy az ELTE Egyiptológiai Tanszéke oktatási feladatai mellett évtizedek óta kutatási feladatokat is ellát, méghozzá magas színvonalon, nemzetközileg jegyzett eredményekkel?

- hogy közel harminc éves folyamatos egyiptomi régészeti jelenlétével Magyarországot a nagy hagyományokkal felvértezett nemzetek között tartják számon?

- hogy mit jelent az országimázs szemszögéből nézve folytonos jelenlétünk és figyelemre méltó eredményeink a nemzetközi tudományban, ráadásul egy fokozott közérdeklődésre számot tartó tudományterületen?

- hogy a Szépművészeti Múzeumban a régió legnagyobb és legtekintélyesebb egyiptomi gyűjteményét őrzik, s a kiállítás egyike (ha nem éppen) a legnagyobb látogatottságú állandó kiállításoknak az országban?

Tudja-e Ön, Sándor,

- hogy az egyiptológus tényleges munkája és feladatai mennyire távol állnak a könyvek és a filmvászon sugallta talmi képtől?

- hogy nemzeti büszkeségeink egyikét, az egyiptomi gyűjteményt a Kákosy László professzor által létrehozott Egyiptológiai Tanszéken képzett kurátorok gondozzák - lévén, senki sem születik egyiptológusnak, modern és holt nyelvek avatott ismerőjének, nyelvésznek és művészettörténésznek, régésznek és társadalomtudósnak egyszemélyben?

És még folytathatnám, de nem teszem....

Ön persze a feleslegesen zaklatott emberre jellemző mély sóhaj kíséretében leterítheti lapjait és felállhat a pókerasztal mellől, hogy emlékezetembe idézze, önként vállalta annak a két-három embernek a külföldi egyetemeken történő képzési költségeit, akikre egyiptológusként a hazának szüksége van. Nekem már csak egy kérdésem maradt:

S tessék mondani, ki dönti el, hogy ki lesz az a két vagy három emberke, aki eme megtiszteltetésben részesülhet? Ki fogja megítélni, hogy tudása és kvalitása alapján egyike lehet a kiválasztottaknak? Ki fog bekopogni minden város, kisváros és falu minden ajtaján, hogy felmérje a tálentumot? Ön??

Mert ha igen, akkor kedves Demján úr, Ön (is) egyiptológus, azaz haszontalan, szerencsétlen ember. Üdv a táborban!