Tükör-kép

Nem tudom hova tenni ezt a könyvet. Persze már önmagába az a tény, hogy pont Selmeczi, a közismert kabarészerző, újságíró és humorista (s nem utolsósorban mesteri szakács), állt elő ezekben a zavaros időkben, s érezte szükségét, hogy világgá kürtölje: „Én szabadkőműves vagyok!”, kellőképpen meglepő ahhoz, hogy az olvasó érdeklődéssel csapja fel a könyv fedelét. Mire számítottam? Hát egyfajta bepillantásra a páholyok tevékenységére, esetleges céljaira vonatkozóan. No nem közvetlen módon, de mégis, mintha egy párás ablaküvegen kukucskálhatnánk be a téli hidegből egy jó meleg szobába.
S amit láttam: egy bizonytalan, önmarcangoló hajlamokkal megáldott ember kétségbeesett útkeresése, mely gyermekkorától egészen napjainkig tart, s – gondolom – tart még egészen a sírig. Meglepett. Pont a Selmeczi? Benne ilyen kételyek önmagával szemben? Hogy jön ez össze a humorral és a kabaréval?
A könyv legerősebb fejezetei a nyitó és a záró gondolatok. Előbbi egy nagyhatású gyermekkori trauma, utóbbi egy igaz emberrel való találkozás történetét meséli el. A közbülső lapokat akár el is felejthetnénk – kitépésükkel sem sokat csorbulna a mű egésze és mondanivalója. Az egyiptomi világszemléletről vallott szerzői nézetek butaságok, mintahogy félművelt gondolatokat találunk a szabadkőművességgel állandóan kapcsolatba hozott vallási irányzatokról szóló fejezetben is. Ez persze nem feltétlenül Selmeczi hibája – legalábbis annyiban nem, hogy nem véletlenül foglalkoznak ezek kutatásával önálló tudományágak, ám sosem sikerült megértenem, miért érzi szinte minden megszólaló kötelességének, hogy ezirányú nézeteit kifejtse. Én sem állok neki széklábat esztergálni, ha egyszer nem tanultam, nem értek hozzá.

Zárásképpen megjegyezném még, hogy a műben kifejtett leírt szép gondolatok antagonisztikus viszonyban állnak a könyv formai jegyeivel: a tipográfiai és szerkesztői munka prózaian megmondva borzalmas, a puhábbnál is puhább papírborító pedig nem könnyíti meg az utazás közben is szívesen olvasók dolgát.